Kommunikáció Japánban

 

A szavak nélküli kommunikációs formák a japán társadalmi érintkezésben legalább olyan fontosak, vagy még fontosabbak is, mint a nyelvi kifejezésmódok. A szokásaikból kifolyólag nagyon visszafogottan reagálnak, de a “testbeszédnek” igen nagy szerepe van náluk is. Persze nem szabad itt arra gondolni, hogy úgy gesztikulálnak mint például itt Európában az olaszok.

Italian-family

Ha a verbalitást és a testbeszédet nézzük, sokkal bonyolultabb és szigorúbb, mint gondolnánk.
Előző blogunkban sok mindent leírtuk a köszönésről, a meghajlás fontosságáról és a japán etikettről.

Most még jobban belemélyedünk a finom részletekbe. 

Sokszor halljuk, hogy az ördög a részletekben rejlik. Japánban is megtalálható ez az élet minden területén, legyen az akár egy teaceremónia  vagy egy nyelvileg tökéletesen udvarias megfogalmazás, ami visszatetszést kelthet, ha nem kíséri megfelelő testtartás. Sőt, a nyelvi helyesség feltételezi az udvariassági szokások ismeretét is, ezért a helytelen mozdulat vagy tartás még inkább sértőnek hat.Ugyanakkor egy hiányos nyelvi megfogalmazás, kellő tartózkodást előadva, szimpátiát kelt. Nem kell tehát félni a megszólalástól, mert a japánok nyelvhelyességnél jobban értékelik az igyekezetet és az udvarias magatartást.

A nyelvi kommunikációt esetenként helyettesítheti egy meghajlás vagy mozdulat. Futó találkozáskor például egy könnyű meghajlás tökéletesen megfelel a köszönésnek, beszélgetéskor pedig a figyelem érzékeltetésére az ismételt bólintás.

tee-495731_1280

 

Egy beszélgetés felépítése:

Az udvariasság és a tolakodás látszatának elkerülésére be kell tartani a megfelelő sorrendet.
Az első a figyelemfelkeltés, ami könnyed meghajlással történik és nem rögtön kezdünk bele mondandónkba.

Az első kifejezés után a beszélő kivár, majd a partner odafigyelését jelző – nyelvi (pl. hai), vagy nem nyelvi (odafordulás) – reagálása után folytatja a beszédet.

Bevezetés:
A helyzettől függően bemutatkozás vagy utalás az előző találkozásra, illetve közös ismerősre. Sohasem a kérdezünk rá a jelen helyzetre (hogy vagy).

Társalgás:
Udvariatlanság a társalgásból “kifelé” beszélni, például egy arra jövő ismerősnek odaszólni, vagy kívülről “beszólni”. Más szóval nem illik átbeszélni a partner feje felett. Igazából ez nálunk sem a megfelelő kommunikáció, de ami érdekes Japánban egy baráti társaságban sem igazán illendő ez, míg nálunk ez elfogadott.

Közlő jellegű beszélgetés:
A beszélgetés során figyelni kell a partner reakcióját és megfelelő időt hagyni a reagálásra. Illik alkalmazni a visszajelzés eszközeit. A témaváltást feltétlenül jelezni kell és közben elnézést kérni.

Kérő, bocsánatkérő helyzet:
Általános szabály, hogy a bonyolult magyarázkodásnál többet ér a beismerő sajnálkozás. A helyzettől függően a mosolygás is megengedett.

Vita :
Nem illik véleményt mondani, érdemben válaszolni, esetleg témát váltani addig, amíg a beszélő teljesen be nem fejezi a mondandóját. Ne felejtsük, a hai ‘igen’ nem jelent beleegyezést, csak a figyelmet jelzi.

Befejezés, elbúcsúzás:
A beszélgetés végét az idősebb, illetve a magasabb pozíciójú jelzi. Azonos szinten lévő partnerek esetén általában a beszélgetést kezdeményező félnek illik jelezni, hogy nem kívánja tovább lefoglalni a másik idejét.
A meghajlás itt sem hagyható el.

japan-beszelo-robotot-kuld-az-urbe_screenshot_20130629150658_2_original

A beszéd tónus és a gesztusok:

A beszéd tónusa általában visszafogott és kiváró. A határozott beszéd tolakodó, kellemetlen hatást kelt náluk, kivéve ha rangban felettük álló beszél velük.

A kéztartás alapvetően különbözik az Európában megszokottaktól. A kéz kinyújtott ujjai általában zártak. A széttárt ujjú nyitott tenyér nem szokásos, legfeljebb csak számoláskor, számok mutatása esetén.

A nők nevetésnél, a szájuk elé kapják a kezüket, meg ha esznek akkor is.  Ugyanis nem illik mások előtt enni (ha a másik nem eszik), ezért evésnél is gyakran megfigyelhető, hogy eltakarják a szájukat. Ebből adódik, hogy japánul nem szoktak jó étvágyat kívánni a nyugati fogalmak szerint.  Igaz létezik az itadakimasu kifejezés ami a beszélőre (evőre) vonatkozik.

images

Nyilvánosan mutogatni ugyanúgy nem illik, mint nálunk. Önmagára mutatáskor, az “én” jelzésekor, nem a mellére, hanem az orrára szokás mutatni az embernek. Ha utat kér valaki, könnyű meghajlással, könyökből behajlított, feltartott karral teszi, olyan mozdulattal, mintha a kezével, mint egy karddal, átvágná a teret.  Kézzel hívni valakit, pont ellentétes mozdulattal történik, mint nálunk. Tenyérrel lefelé fordított kézzel, csuklóból lefelé integetés jelenti, hogy “gyere ide”.

A búcsúnál integetés helyett a meghajlás szokásos, viszont a nyugati  hatásra elterjedt az integetés, a kifelé fordított, nyújtott tenyér gyors jobbra-balra mozgatásával.

Összefoglalva a japánok a relatív kategóriákat tartják fontosnak, ami azt jelenti hogy mindent kettős mércével mérnek és ez vonatkozik a viselkedésükre is. Egy európai számára nem igazán érthető ez a norma rendszer, mert ha valakit Európában udvariasnak tartanak, akkor az az ember udvarias lesz a postán, a közértben és idegen emberekkel is. Míg Japánban viszont a szituáció adja meg, hogy valaki udvarias vagy nem és ez attól függ, hogy ki épp hol van és kivel találkozik. Ismeretlenekkel szemben mindig közönyös tartózkodást mutatnak és nem beszélgetnek egymással, mert nincsenek bemutatva és a világ legnagyobb illetlensége, ha valakit ismeretlenül leszólítasz az utcán.

Ha arra vetemednénk, hogy ilyet tegyünk, akkor sűrűn kérjünk elnézést vagy vonjunk be valakit, aki bemutat minket!