Egy bölcs tanított engemet erre…

 

Amikor 8 évesen elhatároztam, hogy pszichológus leszek, akkor úgy képzeltem, hogy az emberek azért fognak nekem fizetni, hogy jártassam a számat, ami akkoriban a legkedveltebb hobbim volt, és hát ismerjük a mondást, miszerint válassz olyan munkát amit szeretsz és egy napot sem kell majd dolgoznod. Persze azóta rájöttem, hogy több sebből vérzett ez az elképzelés, mert itt bizony (meg)hallgatni kell, mélyen, őszintén és alázattal kell inni a betegek szavát, mert számtalanszor előfordult, hogy álruhás bölcsekbe futottam bele a pszichiátrián, akik akár egyetlen mondatukkal pördítettek egyet a világnézetemen, alázatra, együttérzésre és változásra sarkallva ezzel.

 

„Rájöttem, hogy boldogság mint olyan nem létezik, boldog pillanatok vannak, és igyekszem azokat észrevenni.”

 

A 40-es mániás depresszióval küzdő hölgybeteg saját bőrén tapasztalja mindennap, hogy vannak jó napok, és vannak rossz napok. Ahogy azt is átéli és átérzi, hogy sokáig benne maradni egy túlzott érzelmi állapotban – érezze ő a mániát bármilyen jónak, építőnek és boldogítónak – kimeríti és felzabálja az embert. Állandóan boldognak lenni nem lehet, nem erre lettünk kitalálva. Bár már sejtjük ezt, nagy része az embereknek még mindig hajkurássza az elérhetetlent, miközben nem veszi észre, hogy nem a boldogságot – derűt, örömöt, ahogy pl. a taoisták hívják – hanem a vágyaik kielégítését érhetik maximum el.

head-blog-picture

De hát az szuper, gondolhatnánk, de nem, nem az. A vágyak olyan mint a drog: mindig egyre több kell ugyanahhoz az elégedettségi szint eléréséhez. Nézzük ezt meg egy olyan példán keresztül, aminek alaptétele a következő: A felnőttek nem különböznek a gyerekektől. Ha egy gyereknek mindig megadnánk, amire vágyik, valószínűleg igen hamar belehalna. Édességen élne, nem venné be a gyógyszert, nem öltözne fel rendesen, és folyton veszélybe sodorná magát. Akinek van gyereke, az tudja, hogy milyen nehéz megküzdeni velük, mert ők azt akarják, amire vágynak, a szülő meg azt adja nekik, amire szükségük van – a kettő pedig ritkán találkozik. Felnőttként saját magunkkal is így kéne bánni: azt adni és azért küzdeni, amire szükségünk van, és igyekezni megszabadulni a felesleges vágyaktól, mert azok őrült hajszába kergetnek minket, amit sose nyerhetünk meg. Nem állandó eufóriára törni, hanem csak észrevenni a boldog pillanatokat, kiegyensúlyozott derűben élni meg minden pillanatot.

 

„Rájöttem, hogy elszúrtam, először a családomnak kéne adni és ha az működik, utána az idegeneknek vagy magammal foglalkozni.”

family-blog-picture

 

Rajzterápia után mondta ezt a sokadik pszichotikus epizódjából kievickélő szkizofrén beteg, miközben a foglalkozáson rajzolt művét próbálta elmagyarázni nekem. De ennél sokkal többet tett: egy nagyon fontos és bölcs gondolat született meg benne.

A keleti kultúrában, különösen Konfuciusz és Lao-ce társadalomfilozófiájában a család a társadalom legkisebb és legfontosabb egysége. Ha az működik, akkor minden működik. Ha ott képesek az együttműködésre, akkor az egész társadalom képes a konstruktív együttélésre. Ezzel szemben a nyugati társadalmakban az EGYÉN a legfontosabb egység. Nekem, belém, hozzám, értem, és ha ez maximálisan és többszörösen kielégült, akkor kifelé is tekintgetünk. De nem a családra, hanem a haverokra, kollégákra, tök vadidegenkre: mit gondolnak rólam? Elkápráztattam őket? Sikerült megfelelnem nekik? Lehet boldogabbak lennénk, ha hallgatnánk P-re, és először mi is a saját házunk táján sepregetnénk.

 

„Már túl idős vagyok ahhoz, hogy ne lássam be: az a sok rossz, ami most velem történik, ez is csak egy állapot, ami előbb-vagy utóbb elmúlik, felesleges pörögni rajta.”

 

Biztos sokunkkal előfordult (főleg abban a rettegett tinikorban), hogy csalódás után kijelentettük: mi már SOHA nem leszünk boldogok! SOHA nem szeretünk többé mást! ÖRÖKKÉ emlékezni fogunk… ööö… hogy is hívjákra… A legtöbb szenvedésünk oka, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, hogy mindig minden változik (ld. korábbi bejegyzést erről ITT). Legyen szó egy kapcsolatról, a testünkről, a lelkünkről, az ízlésünkről, teljesen mindegy. Mikor valaki – okkal, vagy külső ok nélkül – rosszul kezdi érezni magát, akkor hajlamos ezt az énképe és élete állandó jellemzőjévé átkonvertálni a beszéd és a gondolkodás által. Ahogy a fent idézett 63 éves depressziós férfibeteg nagyon bölcsen megfogalmazta, nem szabad ragaszkodni és belepörgetni magunkat egy negatív hangulati állapotba, és akkor természetesen megtörténik az, ami minden hangulattal megtörténik: elmúlik.

 

„Nincsenek jó vagy rossz döntések, csak döntések vannak. Bármelyik irányba lépek, valamit nyerek vele, de valamit elvesztek.”

 

A 14 éves fiú kliensem tökéletesen megragadta a döntéshozatallal kapcsolatban azt az evidenciát, ami miatt mi halogatók sokszor képtelenek vagyunk dönteni: mindig minden döntés jár jó és rossz következményekkel, de mi nem látjuk előre, hogy melyek azok és mennyire fognak számítani a későbbi életünkben, de közben azt gondoljuk, hogy ezt igenis lehet előrelátni, csak mi vagyunk túl hülyék hozzá. Ezért nem döntünk, hanem agyalunk és rágódunk a dolgon, titokban azt remélve, hogy egyik reggel arra ébredünk, a helyzet megoldódott magától. Görcsölünk, ostorozzuk magunkat, ahelyett hogy elfogadnánk: nem tudunk minden helyzetben 100%-osan biztos döntést hozni, mert egyáltalán nem biztos, hogy az egyik opció TÉNYLEG jobb a másiknál. Néha egyszerű, mert annyira egyértelmű (Egyek e egy hatalmas fagyi kelyhet 41 fokban, vagy inkább ne?…), de néha annyira hasonló a két lehetőség (Maradjak a régi munkahelyemen, vagy menjek el X céghez melózni?), hogy fejre állhatunk, akkor sem fogjuk megfejteni, melyiket kéne választani. De mindegy is, mert ahogy a „kisfiam” mondta: bármelyik mellett is teszed le a voksod, lesz előnye és lesz hátránya a másikkal szemben. Ezt meg kell tanulni elfogadni.

hand-blog-picture

 

 

„Nem akarok pszichológussal beszélgetni mert az csak elmélyíti a problémákat.”

 

Amikor viziten elsütötte ezt a mondatot a betegünk, olyan őszintén tört fel belőlem, hogy „Ebben mennyi igazság van!”, hogy szegény kezelőorvos nem tudta hogy korrigálja a helyzetet… Ne értsetek félre, nem a szakmám iránt akarok tiszteletlen lenni vagy a pszichológusokat bántani, de néha igenis azt érzem hogy olyankor is beavatkozunk vagy a segítségünket kérik, amikor nem kéne, és ezzel többet ártunk mint használunk. Tapasztalatom szerint az emberek nem képesek elviselni az élettel természetesen együtt járó negatív élményeket, és azoktól azonnal meg akarnak szabadulni. (Most nem beszélünk a másik végletről, aki meg juszt sem akar segítséget kérni vagy elfogadni, hogy valami problémája van) buddhaNem hagyunk magunknak időt, nem éljük meg az érzéseinket, hanem elmegyünk terápiába (vagy bekapdosunk bogyókat, iszunk, munkába menekülünk, stb.), ahol találnak a múltban okot, hogy miért történik ez most velünk, meg adnak technikát a negatív érzések leküzdésére, és: nem történik semmi. Ez persze egy olyan visszajelzést ad, hogy “menthetetlen vagyok”, ami plusz negatív érzésekkel jár, ráadásul az eredeti probléma tovább halmozódott, mert sikerült mindenféle módszerrel elfojtani. A kínaiak évszázados bölcsességének hála ismert a megoldás, amit „vu-vej”-nek hívnak, azaz „nem cselekvésnek”. A lényege, hogy hagyod alakulni a dolgokat, nem avatkozol bele, nem próbálod meg kontrollálni, csak hagyod történni, hiszen most ennek van itt az ideje. A betegségbe betegszel bele – mondja a Tao – nem pedig a betegséggel való küzdelembe vagy a rossz érzések kétségbeesett elfojtásába. Nem beszélgetsz szakemberrel, nem próbálod megoldani, hanem szorongsz. Gyászolsz. Szomorkodsz. Átéled. Mert most ennek jött el az ideje.