Az élet művészete

ragaszkodas

Akármennyire több ezer éves bölcsesség, Buddha tanítása, miszerint minden szenvedés forrása a ragaszkodás, nem nőtte ki általános felfogássá magát. Persze nehéz a mai világban nem ragaszkodni, mikor annyi ígéretesnek tűnő, vágykeltő inger vesz minket körbe, amit muszáj megszerezni, ha beledöglünk is, illetve annyi borzalommal találkozunk, hogy jogosan bújhatunk az önsajnálat és panaszkodás jóleső, meleg takarója alá – ezt a luxust is igen nehezen adjuk fel. De nem muszáj ennyire a végletek között leélni egy életet, illetve nem mindenkinek. Van, aki jól érzi magát az érzelmi hullámvasúton ülve, jól kezeli a helyzeteket és épen jön ki belőlük, akármennyire mély vagy magas állapotokat élt meg. No és persze vannak, akik ugyanilyen széles érzelmi skálát járnak be egy nap alatt, de annyira nem élvezik ezt és szeretnének változtatni rajta – utóbbiakhoz szól most ez a kis iromány.

Persze már rég szivárványtestben páváznék egy csapat Buddha társaságában, ha tudnám, hogyan kell szenvedésmentesen élni, de erről szó sincs. Távolról sem. Mindössze annyit sikerült elérnem, hogy lényegtelen dolgokon már nem pörgetem be magam, a fájdalmas szituációkon hamarabb túllépek, és összességében sokkal nyugodtabb vagyok (legalább is én ezt érzékelem, aztán lehet, hogy a barátaim, családom, kollégáim, terapeutáim, felügyelő tisztjeim mást gondolnak… :P). Persze tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek más számít lényegtelen dolognak (itt jegyezném meg, hogy a kávé elfogyasztása új adag főzése nélkül semmilyen kultúrában sem számít lényegtelennek, sőt!!!!!!444!NÉGY!), és a fájdalom is eléggé szubjektív, éppen ezért nem létezik 100%-os, mindenkinél bevált recept. Csak a saját tapasztalataimat tudom megosztani, ha ez másnál is hatásosan csökkenti a szorongást, önutálatot, önhibáztatást, megfelelési kényszert és halogatást, akkor már megérte. (Megjegyzés: a halogatást annyira nem sikerült még leküzdeni, ezt a bejegyzést kb. fél éve meg akartam már írni…)

Rugalmas gondolkodás

Erre még az autogén tréning nevű módszer tanított meg évekkel ezelőtt, melyet bárki elsajátíthat, és nagyon tudom ajánlani, hiszen nem csak közvetlen foglalkozik a stresszel és a szorongással, de egy nagyon rugalmas hozzáállást is segít kialakítani. A lényege, hogy bármi történik, az éppen történik oszt’ csókolom, nem ítélkezünk felette, nem próbáljuk befolyásolni, legyen az pozitív vagy negatív élmény, érzet, gondolat, bármi. Helyette csak megpróbáljuk megfigyelni: honnét jött, milyen érzéseket vált ki, milyen fontos részletei vannak? Milyen más helyzetekben éreztem még így magam vagy jöttek elő ezek a gondolatok? Mik a közös vonásai ezeknek a helyzeteknek? Mi segített abban, hogy elmúljon (ha negatív) / előjöjjön (ha pozitív)?

Ez a módszer azért zseniális, mert észrevétlenül tanítja meg, hogy ha valami negatív érzés, gondolat bukkan fel bennünk, akkor ne akarjuk rögtön megoldani. Pl. mikor erős szorongásom volt, pánikszerűen kerestem rá bármit, ami azonnal enyhíti, mert rossznak, elviselhetetlennek címkéztem. Viszont mikor megengedtem a szorongásomnak, hogy létezzen (ez most nagyon spirihuszáros volt, de értitek, mire akarok kilyukadni), rájöttem, mikor milyen helyzetben miért bukkan fel – így mégis csak könnyebb volt túljutni rajta, hiszen miután kiismertem és rájöttem, hogy nem egy állandó állapot – ahogy semmi sem az! – nem pazaroltam az energiáimat felesleges kompenzálásra.

Az, hogy mennyire szorongunk, félünk vagy bántódunk meg egy adott helyzetben, mindig attól függ, hogy mennyire ragaszkodunk az énünkhöz. Egóra szükség van, de ha mindig minden helyzet rólunk szól és minket sért, akkor valamit túltoltunk. A Moreno-elmélet szerint a személyiséget azon szerepek összessége határozza meg, melyeket az egyén elfogadni és befogadni képes. Tehát minél több szereppel azonosulunk, ha valamelyik sérül, annál kevésbé roppan bele az önértékelésünk. A buddhizmus a másik oldalról közelít: ott arra buzdítanak, hogy nézzük meg, mivel azonosulunk, és jöjjünk rá, hogy nem vagyunk azok, így a végén nem találunk semmit, amit Énnek hívhatnánk. Ellentmondónak tűnhet, de ha jobban belegondolunk: ha semmivel sem azonosulok, bármi lehetek, ha mindennel azonosulok, voltaképp nem vagyok egyik sem.

person-666134_640

Vagy ahogy Weöres Sándor írta:

Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.

(Illetve ahogy édesapám mondja mindig: Ami mindenre jó, az semmire sem!)

De már az sokat segíthet a rugalmas hozzáállás kialakításában, ha az önjellemzésünk olyan tulajdonságokat ölel fel, melyek külső tényezőktől függetlenek. Ha úgy definiálom magam, mint aki Pistával járok, fodrászként dolgozom és Győrben élek, akkor eléggé elveszítem az identitásom, mikor Pista kirak, nem tudom eltartani magam ezért Bécsbe kell költöznöm és beállnom recepciósnak. Míg ha türelmesnek, viccesnek, szarkasztikusnak és kávéfüggőnek írom le magam, ezek a dolgok nagyobb valószínűséggel maradnak énem részei lakhelytől és bármi mástól függetlenül (bár természetesen ezek is változhatnak, a változást soha sem lehet kizárni!).

Ítéletmentesen megélni minden pillanatot

Na, ez az, ami még annyira nem megy, főleg mivel 1479-es szintű nappali álmodozó és ADHD-s vagyok, de mikor valami erős negatív érzés (félelem, szorongás, stressz, önutálat, bármi) elfog, akkor remekül tudom alkalmazni. Eleve azt tapasztaltam, hogy egy brutális pofon az élettől és az azt követő fájdalom sokat segít megélni a jelent, mert annyira az aktuális helyzetre irányítja az ember figyelmét és energiáit, hogy nem marad erő rágódni a múlton vagy a jövőre koncentrálni (de ez megint csak saját tapasztalat). Az ítéletmentesség meg nálam annyiban merül ki, hogy próbálom nem megítélni, hogy adott helyzet jó e vagy sem. Természetesen el tudom dönteni, hogy éppen most milyen rossz érzéseket vált ki belőlem, de igyekszem nem bemerevíteni a helyzetet azzal, hogy azt gondolom: ez mindig így lesz, ennek tuti a hosszú távú életemre is negatív hatása lesz, stb., mert nem tudhatom, hogy egy veszteség később merre viszi a sorsomat. Ezt a hozzáállást remekül bemutatja a kedvenc mesém kedvenc filozófusom tolmácsolásában:

A pillanat megélésében még sokat segít, ha nem a mennyiségre, hanem a minőségre hajtunk rá. A mai felszínes világban az emberek nagy része (de főleg a fiatalabb korosztály), pipákat gyűjt és nem élményeket. Itt jártam – pipa, megnéztem ezt – pipa, találkoztam XY-nal – pipa, aztán rohanás tovább… A világ felgyorsult, de az agyunk nem, képtelen ennyi infót szerencsétlen idegrendszerünk befogadni, és ennek mindig a lelki egészségünk látja kárát. Amikor valamit csinálsz, ne gondolj arra, hogy 2 óra múlva már máshol kell lenned, hogy milyen feladatot hagytál félbe a találkozó miatt! Merülj bele abba, amit, akivel, ahol éppen csinálsz, így létrehozva flow élményeket, vagy tudatos jelenlétet vagy nekem mindegy hogy hívjuk, a lényeg, hogy ha leteszed valahova a popsidat, akkor az agyad is legyen a közelben, különben szétszakadsz! Ha ismered már magad annyira, hogy tudod, mi szokta könnyen elterelni a figyelmed a jelenről, akkor egy időre azokat zárd ki: telefon lehalkít, laptop lehajt, TV kikapcs, és egyéb trükkök.

Múlt és jövő – a két nagy mumus

A jelenben lenni valahol magában rejti a múlt és jövő elengedését. Ez megint elcsépelt igazság, amit mindenki tud, mégis elképesztő, hogy mennyire hagyjuk a még/már nem létező dolgoknak, hogy hatással legyenek ránk. Természetesen tanulni kell a múltból és tervezni kell a jövőt, de ezt is csak itt és most tudjuk megtenni. A jelenlegi cselekedeteim mutatják meg, hogy mit tanultam a múltból, és a jelenlegi tetteimmel tudok hatni a jövőmre. És van, hogy a nem cselekvés a legjobb, amit tehetünk. Van, hogy el kell fogadni, hogy nem tehetünk semmit, hogy jobb legyen, hanem ki kell várnunk. Az önismeret ezért is fontos: mire van éppen szükségem? Melyik a számomra leghasznosabb út, ami elvezet a céljaimhoz?

Ésszel az ember „tudja, tudja, de nem sejti”, hogy szinte alig van valami, amit irányíthat az életében, ami felett 100%-os kontrollt gyakorolhat. Én is régóta tudtam ezt, ezért nem is ragaszkodtam a terveimhez, és próbáltam elfogadni, ami a múltban történt: hisz megváltoztatni már úgy sem tudom. De igazság szerint egy veszteség volt az, ami át is éreztette ezt velem. Akkor alakult ki bennem egyfajta alázat, amitől minden porcikámban megtapasztaltam: mindegy, hogy milyen jövőt terveztem, mennyi mindent alárendeltem a célért, mennyit feláldoztam az álmaimért – a sors egy tollvonással áthúzta a számításaimat. Azt hittem belepusztulok, de ha most megnézem az életemet, ugyan nem úgy alakult, ahogy vágytam volna, de pont úgy történt, ahogy szükségem volt rá. És mikor azt kapod, amire szükséged van, akkor a legjobb úton vagy. Még ha nehéz is az út néha.

Szóval fogadd el a múltat, és ne a félelemre koncentrálj a jövővel kapcsolatban, hanem a jó dolgokra. Legfőképp a jelenre légy nyitott. És bármi történjék is, próbáld meg higgadtan kommentálni magadnak. Régen hajlamos voltam érzelem/hangulat alapú képeket és sztorikat lenyomni a fejemben. Szép színes szagos történetek, drámai fordulatokkal és persze hatalmas tragédiával a végén. woman_afraid_of_her_own_face_maskEgy sima ügyintézésből zombi-apokalipszist csináltam a fejemben, szerintem nem csoda, hogy évekig szociális fóbiával küzdöttem és még a szüleimnek alig mertem köszönni. Még manapság is néha elszalad velem a ló, amikor fejben pörgetek le szitukat, de már nyakon csípem a fantáziámat és megpróbálom reálisabb irányba terelni. Mert a „Mi a legrosszabb, ami történhet?” kérdést muszáj megválaszolni, amikor félünk valamit megtenni, de ha a válasz felér egy Tarantino-filmmel és a #minditthalunk címke villog felette, akkor ideje picit visszavenni… Ó, egy fun fact: tudtátok, hogy ha idegen nyelven gondolják át az emberek a dolgaikat, akkor reálisabb képet alkotnak róla és racionálisabb döntést hoznak? Még egy ok a nyelvtanulás mellett!

Elengedni az eredményt

Ha már kontrollról volt szó, nekem ezt a legnehezebb elfogadnom, valószínűleg ebből ered a halogatásom is (bár nem, inkább tömény hedonizmusból, de így hátha több együttérzést válthatok ki… A halogatásról remek írást olvashattok IDE KATTINTVA). Az ember azért tesz valamit, hogy annak egy konkrét dolog legyen a vége. Ha tudom előre, hogy nem jön össze, akkor bele sem vágok. Ha már belevágtam, akkor jöjjön össze úgy, ahogy elképzeltem. Jó lenne, ha így működne, de sajnos a kölcsönös függés miatt (mindig minden mindennel összefügg) bár némi hatással lehetek a kimenetelre, de ragaszkodni hozzá óriási hiba. Ugyanis sokszor nem a számításaink szerint fog alakulni az élet (sőt, soha kb.). Ezért kell hagyni, hogy a dolgok történjenek. Amikor teheted, ne avatkozz be, és ne ítélkezz az eredmény felett. Így csökkenhet a kontrollmánia, és megtapasztalhatod, hogy sokszor a Te ráhatásod nélkül is születhetnek jó dolgok.

Ha azt látod, hogy nagyon ragaszkodsz egy adott kimenetelhez, akkor azt kérdőjelezd meg: biztos, hogy annyira jó lenne, ha úgy alakulnának a dolgok? Nem lehet, hogy illúziót kergetek? Hogy többet vetítettem rá, mint ami valójában elérhető? Persze nem azt mondom, hogy soha se tégy semmit. Sokszor ez a másik hiba, amit elkövetünk: nem létező, adott dolgokhoz kötjük az eredményt, és ezért nem teszünk érte semmit. Ez sem jó. A célod felé mindig tehetsz lépéseket, mert még a legeslegapróbb is arra felé vezet. Talán nincs pénzed házat venni, de átnézni, min tudnál spórolni, hogy félre tudj tenni, nem kerül semmibe. Ne feledd: A jövő eredményeit a most tetteivel lehet csak elérni!

Búcsúzóul

 

A vágyak idomításacovers_1234

Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének
valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a
szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod
egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak,
inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és
derék háziállat lesz belőle.

Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

/Weöres Sándor/